Igrajo

Povezava • Kapcsolat: Mestno gledališče ljubljansko

Szenzációs hír kelt izgalmat a vidéki kisváros csöndes hétköznapjaiban. A világhírű tenorista, Tito Merelli lesz a készülő Othello főszereplője. Mindenki izgatottan, szinte megváltóként várja a „Magnifico” névre keresztelt tenort. A társulat igazgatója, Saunders hatalmas bevételre számít, az Operabarátok Körének elnöknője végtelen tiszteletét készül kifejezni a nagy művész előtt. De van, aki egy kis protekcióra vágyik csupán, más pedig reménytelen szerelmével készül a sztárt ostromolni.

A tenorista azonban csak a szenzációként meghirdetett előadás napján, az utolsó pillanatban érkezik meg a városka színházába. Az operának lassan el kellene kezdődnie, de Merelli nagyon fáradt. És mivel felesége is épp most hagyta el, túl sok gyógyszert vesz be. Képtelen színpadra lépni. Már majdnem kitör a botrány, amikor az igazgató hirtelen őrült ötlettel áll elő…

A Botrány az operában bejárta a világot, eddig 16 nyelvre fordították le és 25 országban mutatták be. Londonban 1988-ban Andrew Lloyd Webber is színre vitte.

Povezava • Kapcsolat: Miskolci Nemzeti Színház

Igralec in animator na duhovit način pokaže, kako lahko preženemo dolgčas in nadomestimo pretirano gledanje televizije. Vse to lahko "premagamo" z domišljijo, ki je v nas samih. Kako se lahko dan lepo začne! Kako lepo se je srečati, se pogovarjati in se poslušati!

Igra: Sten Vilar

Povezava • Kapcsolat: Studio Anima

Komedija Kaj je videl butler, se začne z avdicijo za službo tajnice pri psihiatru dr. Prenticeu. Da bi se dr. Prentice prepričal v fizično ustreznost bodoče tajnice, jo hoče še »strokovno« pregledati.

Ob ženinem nenadejanem prihodu skuša Prentice slečeno tajnico in sebe rešiti iz neprijetnega položaja, a situacija se s tem šele začne zapletati. Gospo Prentice s serijo nespodobnih fotografij, posnetih v hotelu Stacion, izsiljuje mlad hotelski strežnik in v zameno za negative zahteva službo tajnika, ki jo je Prentice že obljubil pravkar »preizkušeni« tajnici.

V nastali kaos se vključi še psihiatrični nadzornik dr. Rance, ki svojega poklicnega kolega zaradi iztirjenega vedenja spozna za blaznega. Iz neštetih skrivalnic, preoblek, laži in prevar se izlušči konec, ki ga Jure Gantar poimenuje »najbolj briljantno bedast konec v zgodovini svetovne komediografije«.

Kaj je videl butler je do absurda prignana komedija zmešnjav, ki briše meje med razumnostjo in norostjo ter med t.i. običajno splošno prakso in seksualnimi perverzijami.

Povezava • Kapcsolat: SNG Maribor

Povezava • Kapcsolat: www.perpetuumjazzile.si

A RENDEZŐ ÉLETRAJZÁBÓL:

Hol volt, hol nem volt, a bérces Balkánon, volt egyszer egy ország, annak is a lankáin túl, egy nagy tisztás. Ennek a tisztásnak a kellős közepén élt egyszer egy kiskondás.
Ez a kisfiú nem csak a jobbnál-jobb legelő felé terelgette kondáját, de – amíg a gömbölyödő zsírpacnik élvezettel röffengetve tépték és csámcsogva zabálták a finom falatokat a tarackos árokparton – kántálva énekelt nekik az élet szépségeiről, a nap símogató sugarairól, de a sors komiszságáról is, hiszen közelgett a zord tél, és a télben a házigazda gumicsizmásan, a nagykéssel, és akkor nagyon kegyetlenül és gyorsan véget ér majd a röfögésekkel, a napsütéssel és a gazdag tarackossal teli rövid boldog életük. És a kiskondás biztatta őket: meneküljenek csak a biztos halál elől, meneküljenek bárhová a nagyvilágba, ő elengedi őket. De nem mentek sehová, csak tovább zabáltak, fel-fel horkanva a gyönyörűségtől, ha egy-egy finomabb falatra találtak. És ekkor a kiskondás dühös lett és szomorú, merthogy ezek a bűzlő, sárban fetrengő, behízott szemüket a fülükkel eltakaró hájgombócok, nem figyelnek a szívhezszóló, igazmondó dalokra; ezért elhatározta, hogy ha nagy lesz, sok iskolát fog majd járni, egészen annyit, hogy pap lehessen, és az egész emberiségnek kántálhasson majd hasonló szép rigmusokat, akik talán majd meghallgatják, meg is értik, és okulhatnak, tanulhatnak is belőle.
És a kiskondás találkozott egy másik kisfiúval, aki ugyanazon a legelőn kecskepásztorkodott. Hamarosan összebarátkoztak és mit ád Isten, mindkettőjükből, pap lett, emberi tömegeket megnevettető-megríkató, szórakoztató és okító, igazmondásukról elhíresült, időnként nagyhangú, máskor meg halkszavú lelkipásztor. Azt a másik kisfiút Soltis Lajosnak hívták.

Hiába leszek egészséges sejt egy beteg testben, nem élek sokáig. És hiába árad belőlem a szeretet, mert a szeretet egy közös élmény. Nem egy én-élmény, hanem egy mi-élmény. Egy együtt-élmény, amihez más is kell. Mindenki. Nem működik anélkül.
A szeretet nem egy szólótánc.
MÜLLER PÉTER

SERESS REZSŐRŐL:

Bodrogi Gyula: "... nekem azt mondták, menjek el a Kispipába, mert van ott egy óriási, zseniális zongorista. Én nem ismertem Seresst. Ahogy beléptem, felállt a zongora mellől egy alacsony ember, és rám köszönt: "Szerbusz, Gyula" - majd a kezembe nyomott egy listát: "Ezek mind az én nótáim", és mesélt, beszélt, mindenféle ócska vicceket. Amikor felálltam, úgy jöttem ki, mintha száz éve ismerném. Nekem ez a legfontosabb: Seress Rezsőt, a "kis Seress"-t az is ismeri, aki sohasem látta. Ő mindenkinek "Személyes ismerőse".

Voith Ági: "Főiskolások voltunk, amikor elkezdtünk a Kispipába járni... néhány évvel Seress halála előtt. Én már másmilyennek láttam őt, egy elhízott, alacsony kis ember, rekedt repedtfazék hangon énekelt, miközben a belépőket fél kézzel üdvözölte, és felmutatta a bal kezét: "A kő című dal következik... hölgyeim és uraim... bal kézzel írtam, jobb kézzel játszom..."

Horváth Gyula: 1953-ban, vagy 54-ben, még főiskolás voltam, és Básti Lajos volt az osztályvezető tanárom. Kispénzű főiskolás lévén nemigen engedhettem meg magamnak, hogy támogassam a magyar vendéglátóipart. Egyszer óra után azt mondja Básti tanár úr: "Na, gyere, Gazdili - így hívott, miután négy évig én voltam az osztálybizalmi - elmegyünk a Kispipába, eszünk egy halászlét és ott megismered a magyar éjszakai élet legérdekesebb és egyik legértékesebb figuráját, Seress Rezsőt. Hát, nagyon örültem a halászlének. Aztán megláttam Seresst. Mindenre számítottam, csak erre nem. Iszonyatosan rekedt orgánum, egy rakás szerencsétlenség, előtte már sok-sok rumos pohár, messziről bólintott Bástinak, és azután sokáig nézte és mosolygott. Nem vagyok valami jó pszichológus, de ilyen mosolyt, amelyikből ennyire sugározzék a szeretetre vágyás, sem azelőtt, sem azóta nem láttam."

Presser Gábor: "Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.
Abban a Dob utcai házban egyébként sok zenész megfordult az idők során. Itt lakott régen Beamter Bubi, a legendás vibrafonos, és ideköltözött Orosz János bárzongorista, akinek az ötvenes évek egyik ünnepelt énekesnője, Vadas Zsuzsa volt a néhai felesége."

“…Eszembe jutott Seress, a tehetséges slágerszerző. Én írtam le először fővárosi lapban a nevét, nyolc évvel azelőtt, amikor még a vurstliban volt zenész. Elhatároztam, neki adom az én szerelmes dalomat... Megmutattam a verset - mondja Jávor László visszaemlékezésében.
- Szép, szép - mondja Seress Rezső, a kiskocsma zongoristája - de ez nem lesz sláger, mert vers. De szívesen megpróbálom, ha nekem adod...
- Ha az elhelyezését vállalod, megzenésítheted.
- Bízz, csak mindent rám" - mondja fölényesen Seress.
A zenésítés azonban lassan készül. Jávor türelmetlenkedik. Egyik éjszaka aztán a Fórum kávéház telefonosa jelenti, hogy "Seress már háromszor keresett. Rohantam a kocsmába. Rezső előadta a Szomorú vasárnapot. A dalnak vége volt, de a szép muzsika tovább zengett bennem... a monoton melódia mesterkélten egyszerű C-moll hármas hangzatának változatai tökéletesen simultak versem hangulatához. Szeretettel gondoltam Seressre, erre a zenei gyógykovácsra, aki a maga művészetének területén ösztönös tehetségével, bugylibicskával hályogot operál."

Povezava • Kapcsolat: Szabadkai Népszínház Magyar Társulat

Monodrama je nastala na podlagi besedila judovskega psihoanalitika in bivšega komunista Wilhelma Reicha (1897 – 1957) Govor malemu človeku, ki je bilo napisano poleti 1946. leta v ZDA.

Gre za ostroumno razmišljanje razumnika in upornika proti vsem manipulacijam, ki so se v zgodovini človeštva dogajale v imenu malega človeka, naroda in nacije, rase, uveljavljenih norm in pravil. Prav dejstvo, da besedilo ni bilo napisano za javno objavo, kaj šele za gledališko uprizoritev, odločilno vpliva na njegovo neposrednost, drznost, brezkompromisnost in provokativnost v razgrinjanju najglobljih vzrokov in povodov za tragedije, ki jih človeštvo doživlja skozi vso svojo zgodovino.

Lik, ki ga Vlado Novak prestavlja, je oster in ironičen, včasih celo ciničen, vendar sočasno do skrajnosti resnicoljuben. Njegov Reich ni topel in dober že na površini, temveč šele v globini, do katere se je treba dokopati skozi trdo, raskavo, morda celo neprijetno skorjo. Z izzivalnostjo, tudi zmerjanjem in izjemno zahtevnostjo skuša mobilizirati tako svojega imaginarnega malega človeka kot konkretnega gledalca in poslušalca v dvorani.

Vlado Novak (1952) je eden izmed najvidnejših predstavnikov slovenskega filmskega in gledališkega prostora. Odigral je več kot sto različnih gledaliških vlog, večinoma glavnih, in nastopil v vrsti filmov.

Prejel je nagrado Prešernovega sklada za leto 1985, Glazerjevo listino, Marulićevo nagrado v Splitu in sedem Borštnikovih nagrad. Leta 1995 je prejel tudi Stopovo nagrado za igralca leta.

Izvrstni igralec, ki se je večini nepozabno vtisnil v spomin kot Gajaš Pišti v najbolj gledanem slovenskem filmu Petelinji zajtrk (prihodnjo sredo si ga bomo lahko ogledali na TV Slovenija), prihaja v naš skromni kulturni hram.

Poslušati Novakov Govor malemu človeku ni samo »en lep večer«, temveč dragoceno gledališko dejanje in priložnost gledalcu za razmislek o sebi in drugih.